Aki megtanult előre nézni

Budapest közelében fekvő raktárbázis egymás mellett sorakozó faházainak csaknem mindegyikében eladásra váró portékák, árucikkek várják sorsukat. Répássy Tamás fehér furgonja éppen a fűre kipakolt marokkói bútorok mellett gurul el, hogy beálljon szokott helyére. Ő talán az egyetlen olyan bérlő telepen, aki nem kereskedőként hasznosítja parányi házát. A 36 éves asztalos három és fél év alatt gépekkel fölszerelt műhellyé alakította az egykori raktárt, amelynek irodájából kicsiny lakószobát alakított ki magának. Szinte a semmiből hozott itt létre egy mosdóval, főzőfülkével ellátott otthont, amiben a mosógéptől a mikrohullámú sütőig minden megtalálható.
Elmondása szerint mindez nem teljesen legális, ő mégis szeret itt lakni. Van itt TV, számítógép, ám legjobban mégis a csöndet szereti. Olyanok itt az esték, mintha otthon lenne szülőfalujában, az Eger mellett fekvő Sirokon. Édesanyja még ma is a településen él. Ha csak teheti, meglátogatja. Nagyon szeret vezetni. Éveken át Trabanttal közlekedett, csupán fél éve jár új autójával. A házhoz érve azonban időbe telik a kiszállás. Tamás ugyanis 1997-ben történt balesete óta kerekesszékben ül. Lábait nem tudja mozgatni. A speciálisan átalakított autójának vezetőüléséről kihajolva rakja össze kocsiját, hogy aztán abba átülve a maga készítette rámpákon hajthassa fel magát műhelye ajtajáig.

A fiatalember még 25 éves sem volt, amikor végzett asztalosként Sirok közelében testvérével együtt országúti motorbalesetet szenvedett. Öccse agyrázkódással megúszta a tragédiát, őt azonban azonnal a műtőbe vitték. Több sérült csigolyáját is rögzíteni kellett. Már a miskolci kórházban megmondták neki, hogy az alsó végtagjait többet nem fogja tudni mozgatni. Ő ennek ellenére még a négyhónapos rehabilitáció után is hosszan bízott a csodában. Szavai szerint két évre volt szüksége ahhoz, hogy teljesen elfogadja mai önmagát.

Tamás mindig is erre a pályára készült. Már kisgyermek kora óta tudta, hogy fával szeretne foglalkozni. A szakma megszerzése után néhány évet dolgozott az Egri Bútorgyárban, de az egyforma munkadarabok egyre jobban untatták, így albérletet fizetve már húszévesen a fővárosba vállalt munkát. Máig hálás valamennyi munkaadójának, hiszen voltaképpen ez idő tájt szerzett igazi gyakorlatot. A fához való vonzódásából a baleset után is erőt tudott meríteni. Miután deréktól fölfelé teljesen ép maradt, így továbbra is a szakmában próbált maradni. Ám egyre többször érezte magát fölöslegesnek a műhelyekben. Nem szóltak ugyan sehol, mégis sokszor tűnt úgy számára, mintha jelenléte zavarná a többieket.

Bár ezután csak heti néhány napot dolgozott, ám a maga nem mindennapi munkamódszerével egyre nehezebben tudott beilleszkedni az asztalosműhelyek megszokott világába. Nehezen fért a gépekhez, s kerekesszékének mozgását mindenütt kábelek nehezítették. Egyre többet gondolt arra, hogy saját műhelyt hozva létre, egyedül dolgozzon, de erre még várnia kellett. Három évig a Mozgássérültek Állami Intézetének volt lakója. Tovább nem tudott maradni. Bár nagy sikerrel, szinte versenyszerűen pingpongozott, ám nehezen viselte a közös hálók világát. Így 2002-ben egy évre haza ment édesanyjához. Ám a következő esztendő már ismét egy budapesti albérletben találta. Önkormányzati lakásigénylésére – elmondása szerint – válasz sem érkezett. A sok költözésnek köszönhetően az esti tagozaton szerzett érettségijének szinte minden osztályáról másik iskolában kapott bizonyítványt.
Első önálló munkái a Marczibányi téri intézményben élő, szájjal-lábbal festő művészekhez kötődik. Először számukra készített faállványokat. Azóta azonban számos egyéb bútor is az ő keze munkáját dicséri az intézet épületében. 2003-ban a kényszer Tamást is vállalkozóvá tette, így végre önállóan kezdhetett dolgozni. Az egyik legnagyobb gondot ekkoriban az jelentette számára, hogy sűrűn változó lakhelyei és bérelt műhelyei sosem estek közel egymáshoz. Kerekesszékkel e távolságok rengeteg értékes időt vettek el tőle. Mai műhelye emiatt is áll olyan közel hozzá. A kezdetekben a bérleti díj mellett egy állandó alkalmazottat is fizetett.
A vállalkozásának négy éve alatt fogyatékossága miatt egyetlen alkalommal sem utasított vissza munkát. Erre csupán a műhely szűkössége miatt került sor. Felújított antik bútoroktól a beépített szerényekig minden fajta megrendelést elvállalt. Készített tornác fölé tervezett előtetőt vagy egész falat beborító üveges könyvszekrényt. Munkáit megismerve a kuncsaftok egymásnak adták névjegykártyáját. A munkában önmagához is mindig szigorú szakember segítői között olyan is akadt, aki idősebb volt ugyan nála, mégis azt mondta, hogy azért szeret vele dolgozni, mert mindig tanul tőle valamit.

Tamás ma is használt eszközeinek többségét hitelbe vásárolta, de gyakran előfordult, hogy munkájáért egy-egy gépet kapott fizetségül. Nem egyszer megtörtént, hogy a telefonon bejelentkező ügyfelet elijesztette az asztalos fogyatékosságának látványa. De az is gyakori volt, hogy személyes találkozáskor a kuncsaftok előbb a pult mögött álló segédjéhez fordultak, s meglehetősen furcsán néztek, amikor megtudták, hogy nem ő, hanem a kerekesszékben ülő férfi az igazi asztalos. Mindezek ellenére minden elvégzett munka önbizalmat és sikerélményt jelentett Tamás számára.

Bár a négy év alatt Tamás rengeteget dolgozott, sokszor még számla nélkül is vállalt munkákat. A folyamatos megrendelések ellenére a hónapok végén rendszeressé vált, hogy a befolyó jövedelem éppen csak fedezte a kifizetendő számlákat. Minden hónap a túlélésről szólt. 2007-re gyakorlatilag olyan rossz helyzetbe került anyagilag, hogy júniusban vissza kellett adnia az ipart. Ennek azonban semmi köze nem volt állapotához. További tevékenységét kizárólag a vállalkozással együtt járó kötelezettségek lehetetlenítették el.

Azóta csupán hobbiból dolgozik, ismerősöknek, rokonoknak készít bútorokat. Nem tölt napi tizenkét órát a műhelyben. Jut ideje, hogy haza menjen Sirokra, vagy barátaival bográcsozzon a kertben. Ennek ellenére művészléleknek tartja magát, mert gyakran most is este tizenegyig hallani nála a gépek zaját. Állandó munkatárs híján legtöbbször a környékbeli raktárok gazdái segítenek, ha kell. Elég megcsörgetni a telefont, s valaki már ott is van, ha le kell emelni valamit. Répássy Tamás ma már szívesebben dolgozik járóknak, mint mozgássérülteknek. Az utóbbiak ugyanis még mindig nehezebben hiszik el neki, hogy egy adott munkát valóban el tud készíteni. Pedig ő már nem akar bizonyítani.

Az asztalos faanyagokkal teli, kőborítású műhelyében a gépek mindegyike a bőrkötényben dolgozó Tamás kezéhez van igazítva. Ami csak mozdítható, az itt biztos, hogy gurul. A festékekkel és szerszámokkal borított asztal melletti szerényen Tamás eddigi munkáinak fényképei sorakoznak. A szorító vasak fölött hatalmas kereszt díszíti a falat. A saját tervezésű asztallal berendezett szobájában Biblia fekszik ágya mellett. A házigazda szavai szerint balesete óta komolyan hisz Istenben. Csöppnyi szobájának fontos kelléke az ötletfüzet is, amiben minden eddig megtervezett bútor vagy egyéb fából készült szerkezet rajza megtalálható.
Répássy Tamás a vállalkozásának visszaadása óta főállásban a Mozgássérült emberek Önálló Élet Egyesületének sorstársi tanácsadójaként dolgozik. Neki már sikerült kiszakadnia a mozgássérült világból. Így megpróbál másokat is átlendíteni a holtponton. Sajnos sokszor a sérülteket hazaváró családokban sincs elég empátia. Arra is volt már példa, hogy még két év után sem épült rámpa a ház bejáratánál. Úgy véli, hogy az emberek elfelejtenek előre tekinteni. Így mindenképpen szükség van egy hiteles sorstárs praktikus tanácsaira.

Álmai között most leginkább egy nyelvtanulással egybekötött angliai út szerepel, de ha lehetőség nyílna rá, szívesen látna ismét munkához asztalosként. Ehhez csupán egy dolognak kéne teljesülnie. Mostani műhelyét kéne változatlan állapotban hazarepíteni Sirokra!” – mondja, s bár szavai közben mindvégig komoly próbál maradni, szeme sarkában már feltűnik egy bizakodó, kedves mosoly.

Rokob Tibor